Hobbiciklistából városi közlekedővé három hónap alatt

2009. tavasz. Nagy váltás az életem egy területén: a helyi közlekedésben. A diákévek befejeztével megugró tömegközlekedési díjak hatására belevágtam abba, amiről hosszú évekig gondoltam, hogy jó dolog lenne, de sosem mertem igazán meglépni: teljesen átálltam kerékpáros közlekedésre a városban. Átlagos edzettséggel indítva végül olyan helyekre jutottam el biciklivel, és annyi pozitív élmény, öröm ért eközben, amennyit sosem vártam. Szeretném naplóstílusban megosztani mindenkivel, hogyan történt. Tényszerű beszámoló, nem elfogult propaganda. A biciklizés előnyei közül a közismerteket (testmozgás, levegőtisztaság-védelem, városban nagyon jó átlagsebesség) sem fogom részletezni. Elsősorban az a célom, hogy aki hasonló döntésen gondolkozik, bátorítást kapjon belőle, mert igen: neked is sikerülhet! A végén röviden összefoglalom, hogy a biciklizés ellen szóló legfőbb érvekhez mit lehet hozzáfűzni, és hogy mire lesz szükséged a biciklin kívül.

Mivel széles közönségnek szántam az írásomat, legelőször is leszögezném: tanúskodni szeretnék és nem téríteni. A kerékpár nem oldja meg az életedet, és van, akinek a közlekedését sem. Senkit nem akarok a biciklizésre rábeszélni, de el akarom mondani, milyen meglepően gazdaggá tette az életemet, és teheti a tiédet is mindenféle értelemben.

Kiből lesz a biciklis?

Unalmasnak tűnhet, mégis a paramétereimmel kezdeném, azaz pár szóval az életmódomról és közlekedési szokásaimról, mert így lesz érthető a történet. 26 éves vagyok, egyedülálló. Budapesten élek és dolgozom, a lakóhelyem Buda középső részén van egy hegyoldalon, a környék gyaloglótávolságon belül jól el van látva élelmiszer- és háztartási boltokkal. A munkahelyem (a történet kezdetén) szintén Budán, kb. két kilométerre, lefelé, garázzsal rendelkező irodaházban. Civilizáció által ülésre és képernyőbámulásra kárhoztatott dolgozó vagyok heti 5x8 órában. Rendszeresen (hetente többször) járok át emberekkel találkozni, programokon részt venni, ügyeket intézni, vásárolni és hasonlók a pesti belvárosba (4-8 km), átlagosan havonta egyszer a távolabbi kerületekben is akad dolgom. Szüleim és testvéreim Vecsésen élnek (a központtól 25 km, jó vonat- és távolságibusz-közlekedés), őket is viszonylag sűrűn meglátogatom. Rendszeresen járok továbbá a természetbe gyalogtúrázni, főleg a főváros közelében, ebben az esetben is el köll jutni valahogy az erdő széléig.
Autóm nincs, kezdő fizetésemből egymagamnak fenntartani bugyuta dolognak tartanám.
Gyerekkorom óta szeretek biciklizni. Nagyjából 13 évesen kaptam jelenlegi járgányomat a szüleimtől (a vázon kívül persze majdnem minden cserélve lett rajta az idők folyamán :-)), amely még épp jó méretben most is, és nincs benne semmi különleges, 21 sebességes férfivázas mountain bike-féle. Használtam közlekedésre is Budapesten azokban az években, mikor itt laktam, de valami miatt mindig csak mutatóba, sosem rendszeresen; a tömegközlekedés mindig ott volt helyette. Az alkatom nem különösebben sportos, az edzettségem teljesen átlagos, rendszertelenül szoktam sportolni, és nincsenek biciklis szerkóim, csak egy sisak.

Sokszor vettem részt az évi kétszeri Critical Mass kerékpáros felvonulásokon, melynek szervezői egyre tudatosabban, egyre hozzáértőbb szempontok alapján – és egyre többen – szólaltak fel Budapest kerékpárbarátabbá tételéért (plusz mindig jó buli is volt). Egy idő után elkezdtem a criticalmass.hu oldalt is rendszeresen olvasni, s itt találkoztam számos felhasználónév mögé bújt olyan embertársammal, akik számára a mindennapos kerékpáros közlekedés valóság, és városban tömegközlekedéssel vagy autóval tényleg csak végszükség esetén élnek.

A kifutópálya

Az utolsó lökést az életmódváltás felé végül az adta meg, hogy januárban befejeztem tanulmányaimat, és ezért március 31-én végleg lejárt a diákigazolványom. (A BKV elköveti azt a szívességet, hogy a diákigazolvány érvényessége alatt vásárolt utolsó 30 napos bérletet akkor is elfogadja annak utolsó napjáig, ha az igazolvány közben lejárt, így kaptam két hét haladékot április 14-ig, de már csak a városi közlekedésre, vonatra és távolsági buszra nem. :-))
Biztosra vettem, hogy lesznek olyan hosszabb, vagy másokkal együtt megteendő városi utazásaim, amiknél nem jöhet szóba a bicikli, és persze Budapest és a gyakran látogatott Vecsés között sem ideális (egyszer-kétszer megtettem már buliból korábban, persze kidögölve tőle). Addig számolgattam, míg kihoztam, hogy ha havonta három, átszállásos oda-vissza BKV-s utam lesz, és kétszer elmegyek a szüleimhez, vonatra rakva a biciklit, akkor is nagyjából 30%-nyival olcsóbban jövök ki. (Havi 10 600 helyett 7300 Ft, inclusive a bicikli fenntartására is ezernyolcszáz). Így hát eldöntöttem, hogy belevágok, legalább tavasztól őszig.

Már márciusban elkezdtem „gyakorolgatni”, tekerni akkor is, amikor mehettem volna tömegközlekedéssel. Az első hetek, még elég hidegben, egyáltalán nem voltak olyanok, mint egy diadalmenet. Különösen emlékszem arra, amikor Dél-Budáról, jóval mélyebben fekvő területekről kellett késő este rendszeresen hazatekernem. Mire hazaértem a hegyre, fújtam, fájt a fejem, folyt az orrom, és gyakran elfogott a kétség, menni fog-e ez hosszú távon. (Azóta már tudom, hogy akkor sokszor választottam az emelkedők szempontjából előnytelen útvonalat, és most már kitapasztaltam a legkevésbé meredek irányt, ami a térképen persze nincs jelölve.) Nem sokkal március vége előtt elvittem a biciklit egy közeli szervizbe, hogy nézzék át, és hozzák megbízható állapotba, hisz ha már nem lesz bérletem, nem szabad egyik pillanatról a másikra szétesnie alattam. Amikor elmentem érte, a számlán a következő állt: „Középcsapágy-javítás, első agy kónuszcsere+zsírozás, fékbetétcsere, pedálcsere (na és persze ezen felül az új alkatrészek ára). 7300 Ft.” Nyeltem egy nagyot, és kifizettem. Ha ez volt az ára, hogy belekezdhessek, hát legyen, bár a megtakarítás akkor a következő hónapra marad…

Bringás tavasz, kezdeti akadályok

Aztán eljött a nagy nap, a nevezetes április 14., lejárt az utolsó diákbérlet, és elkezdődött a nagy kaland.

Aligha lett volna 2009. tavaszánál jobb időpont a kerékpározásra való átállásra! Miután márciusban sokáig elég hideg volt, áprilisban nagyon hirtelen jött meg a kellemes idő. Ismert, hogy a tavasz kifejezetten aszályos volt, alig esett csapadék, a mezőgazdaságban még rendkívüli helyzetet is kihirdettek. Nagyon jól tudom, hogy a többség számára ez nem jó, és nem is kívánom, hogy folytatódjék vagy jövőre megismétlődjék, mégis számomra nagyon nagy könnyítést, előrelökést jelentett, hogy az első, már bérlet nélküli hetekben nem kellett az időjárással foglalkoznom.

És nem voltam egyedül az utakon. Talán ti is észrevettétek, ha erre laktok vagy jártok, hogy idén tavasszal mennyire megugrott a biciklisták száma Budapesten. A bicajos magazinok, honlapok kissé túlzó cikkei már kerékpáros robbanásról, forradalomról írogattak, videóbejátszásokat közöltek közönséges munkanapi időpontról a belvárosból, melyeken folyamatosan áramlanak a bringások. Nagyon jó volt egymásra mosolyogni, gyerekekkel, fiatalokkal és idősekkel, elegánsan öltözöttekkel és turistákkal körülvéve lenni a kerékpárutakon és az úttesten is; meg egyáltalán, nem egyedüliként kerülgetni az autóáradatot.

Két-három héten belül meglepő hatások következtek, amik nem mind voltak örömteliek.

Először is nagyon hamar feltűnt, hogy több kaját kell elfogyasztanom, mint korábban! Ez vicces, meg annyira nem bántam, szeretek finomakat enni, csak azon gondolkoztam el, nem fizetem-e valahol mégiscsak ki a bérlet árának egy részét… És igen, továbbra is fárasztó volt. Már nem voltam annyira kifulladva, mint a legelején, de gyakran nehezen bírtam állva maradni estefelé a konyhában, mikor vacsorát készítettem.

Tisztes korú biciklim alkatrészei a hirtelen megnőtt igénybevételtől természetesen elkezdtek sokkal gyorsabban elhasználódni, mint korábban. Május elejére egy barátom által szervezett háromnapos kerékpártúrára készültem, április utolsó hetében ismét el akartam vinni karbantartásra szervizbe az újra több helyen javításra szoruló járművet. Ekkor szembesültem a budapesti bringás tavasz újabb hatásával: a szervizek mind tele voltak munkával, egy hétnél hosszabb határidővel tudtak csak vállalni egyszerű átnézést! Próbáltam barátokat is megkérni, de senki nem vállalta, végül nagy nehezen találtam egy szervizt nem túl közel az otthonomhoz (ugyebár ha ott hagyom, akkor legalább kétszer gyalog kell megtennem az utat!), ahol könyörgésemre két nap alatt megcsinálták. A számla: „Fékkarcsere, fékbowdencsere, láncolajozás, elsőváltó-állítás, centírozás, hátsókónusz-állítás (+ ismét az új alkatrészek ára). 5800 Ft.” Homlokom törölgetése, na mindegy, legalább most már működik, és még mindig nem 9000, mint a Budapest-bérlet…

Április 30-án ballagásra voltam hivatalos a volt középiskolámba. Amikor eldöntöttem, hogy nem veszek bérletet, még úgy gondoltam, hogy azt a pár utazást, mikor szépen vagyok felöltözve, majd kifizetem, úgyis elég ritka ez mostanában. De azóta annyi cikket olvastam a mindenféle biciklis honlapokon arról, hogy ez nem ciki, nem feltétlenül kényelmetlen, sőt, egyenesen vagány dolog (http://cyclechic.blog.hu), hogy mégiscsak felültem a nyeregbe és a fejemre raktam a sisakot ingben és nyakkendőben, életemben először. Nagyon vidám volt! A hőmérséklet pedig aznap pont kellemes, és nem is kellett nagyon sietnem, így egyáltalán nem izzadtam meg. Mosolyogtam mindenkire. Készült rólam egy fotó is.


Kezdünk belejönni

Május 1-3-ig nekivágtam az említett biciklitúrának, ami három napos és 170 km-es volt, a Bakonyban, hegyi terepen. Talán itt kezdtek el végre megtérülni a befektetéseim, jelentkeztek az első pozitív eredmények. Bár a többiek végig gyorsabbak voltak nálam, különösen az emelkedőkön, és esőnk is volt: végig tudtam tekerni a csomagtartómon nagy súllyal, nap végére nem voltam kiütve, és sátorban is ki tudtam pihenni magam eléggé. (A túráról akkor írtam egy jó hangulatú külön beszámolót, itt olvasható.)

És innentől (május eleje) aztán elkezdődött a „learatása” mindannak, amit „elvetettem”.

Furcsán hangzik, de a mozgás, a sport biokémiailag bizonyítottan egy fajta örömhormont szabadít fel (ezért ajánlják depresszió ellen is). Nos, csak megerősíthetem, hogy ezt tapasztaltam. Egyre inkább! Bármennyire elfáraszt, igenis fizikailag élvezet, gyönyörűség egy jót tekerni munka előtt meg után (vagy nem munka előtt meg után). Tudom, hogy ez elég hihetetlen, én sem nagyon venném be, ha más magyarázná. Ki kell próbálni. (Aki szert fogyaszt, itt az alkalom, hogy átszokjék egy sokkal természetesebb és olcsóbb megoldásra… :-))

Egyre több különböző helyre, egyre messzebbre is elkezdtem bringával menni. Meglepően sok helyen fogadták természetesen, ha előtte felhívtam őket, hogy el szeretném helyezni valahol, ne az utcán legyen, sőt, egyre több helyen van kerékpárparkoló (intézmények garázsában, piacon, stb., de láttam, hogy Erzsébetvárosban már utcán is). Barátoknál, ha jobb hely nem volt, mindig megengedték, hogy betoljam a lakásba. (Hogy teljes legyen a kép, hozzá kell tennem, hogy amikor pl. túrázni mentem vagy vidékre utaztam, és el kellett jutnom a pályaudvarra, de tényleg nem lehetett sem otthagyni, sem magammal vinni a kétkerekűt, gyakran gyalogoltam is a városban több kilométert csomaggal.) Közben pedig megedződtem az egyre nagyobb távokon. Megjegyzem, külön „sportolásra” is elegendő most már kevesebb időt és pénzt fordítanom.

Hihetetlen szabadságérzetet is ad a biciklizés. Senkihez nem vagyok kötve, nem befolyásol a menetrend, nem érint az üzemanyagár-emelés, de a dugók sem jelentenek akadályt. A szél simogatja az arcom, miközben suhanok előre szinte hang nélkül.

Május 17-én (szép napos vasárnap) volt a kerületi önkormányzat szervezésében több koncert a János-hegyen, melyek közül az egyik nagyon érdekelt. Gondoltam egyet, és ha már a Bakonyt megjártam, ismét nem költöttem buszra, felerőlködtem magam Budapest legmagasabb pontjára (igaz, nem sikerült időben odaérni, és jó nagyot pihentem odafent…) Utána még tekeregtem egy kicsit a Budai-hegységben, mielőtt hazagurultam volna.

Május 28. Egy vicces nap. Semmi különlegeset nem csináltam, csak kimentem a munkahelyemnek irodaszékeket nézni a XIII. kerületi kika áruházba, munka után hazaugrottam valamiért, aztán elmentem szerezni biciklis térképet a Fővárosi Önkormányzattól, találkoztam egy barátommal a Blaha Lujza térnél, visszavittem néhány turistatérképet a VIII. kerületi könyvtárba, majd a lakóhelyemen levő biciklis boltokban csomagtartót kerestem, végül bevásároltam; és ahogy bedobtam a vacsorámat a sütőbe, azt vettem észre, hogy mintha fájna a lábam, és le akarok heveredni. Másnap kíváncsiságból beírtam az útvonalat internetes kerékpáros útvonaltervezőbe, és kiderült, hogy 33 km volt a teljes megtett utam…

Május végére rájöttem, hogy már Vecsésre is ki tudok tekerni anélkül, hogy utána mondjuk egy órát kéne pihenni. Innentől a vonatköltség is megtakarítható lett (nem mindig élek vele, de lényeg, hogy megvan a lehetőség). Ezt aztán igazán nem vártam az elején!

Happy end

Egyre gyorsabban, rutinosabban közlekedem a városban. Nem csak a fizikai teherbírásom lett nagyobb, hanem a közlekedés többi résztvevőjének viselkedését is képes vagyok jobban kiszámítani (ez a biztonságot is növeli), és sok időt lehet azzal is nyerni, hogy megtanultam a számomra szükséges és jól járható útvonalakat. Június vége felé már, ha kellett, negyed óra alatt meg tudtam tenni a Krisztina térhez közeli munkahelyem és a Blaha Lujza tér közötti utat délutáni csúcsforgalomban.

Június végére érve meglepve állapítottam meg, hogy az eltelt két és fél hónap alatt mindössze hat BKV-vonaljegyet és két átszállójegyet érvényesítettem a társaság járatain (és, mielőtt valaki félreértené: egyszer sem blicceltem :-)). Ebből pedig csak három volt olyan, amikor nem túrázni, nem vidékre utazva pályaudvarra mentem, hanem tényleg a városban közlekedtem.

Eddigre pedig észrevétlenül egy kiváltságos réteg tagja lettem, melyről kevesen tudják, hogy az, de bárki csatlakozhat hozzá! Biciklivel közlekedni igenis szórakoztató. Miközben egy valóban versenyképes járművel közlekedsz fontos dolgaidat intézni, egy komoly játékszeren érezheted egy kicsit újra gyereknek magad, amiben semmi szégyellnivaló nincs.

Na de figyelj, azért…

Igen, természetesen vannak árnyoldalai az életmódomnak. Nem csinálok ezekből titkot. Nagy becsapás lenne azt állítani, hogy a biciklizésnek nincs semmi hátránya, és én nem választási kampányt csinálok.
Igen, én is szenvedem a budapesti közlekedési kultúra állapotát. Igen, vigyáznom kell, hogy ne üssenek el, figyelnem kell, hogy megadják-e az elsőbbséget, és igen, összerezzenek, és nem érzem valami felszabadultnak magam, mikor autókból rendszeresen pusztán azért dudálnak és ordítanak rám, mert használni merem az ő úttestjüket (ahol 80-nal szeretnének száguldani).
Igen, én sem tudok bicikli számára megnyugtató átkelési lehetőséget a Dunán az Árpád és a Szabadság híd között (és a Szabadság is csak addig ilyen nyugodt, amíg a metróépítés torlaszolja a Kálvin teret).
Igen, elfárasztanak a hosszabb távok.
Igen, tudom, hogy csak akkor tudok így közlekedni, amikor egészséges vagyok (megjegyzem, a mozgás jó hatással van az immunrendszerre is).
Igen, hiányzik, hogy nem tudok utazás közben olvasni.

A Bringázz a Munkába! kampányba sajnos nem tudtam beszállni. A részvételhez a munkatársakból ötfős csapatokat kell alkotni, az én munkahelyemen pedig a többiek olyan nálam idősebb emberek, akiknek az autóból való kiszállás egyelőre a világvégével jelentene egyet. Amúgy értetlenséggel vegyes tisztelettel néznek rám, és hangoztatják, hogy ez valójában nem alternatíva. (Akkor biztos csalok, nem? :-))

Egy dolgot sajnálok nagyon: hogy a biciklim távolságmérő óráját, ami ősszel elromlott, majd télen egy barátom megjavította, lusta voltam visszaszerelni a bringára. Nagyon kíváncsi lennék, hány kilométert tehettem meg április óta. Biztos vagyok benne, hogy több ezret.

Itt a vége, vagyis dehogy

Július 10-én aztán feltettem a koronát. Szolnokra akartam leutazni egy táborba hétvégére, pénteken munka után, és elhatároztam, hogy végig biciklivel teszem meg az utat. (Ilyenkor az országos főút nem jön szóba a kamionforgalom és a kerékpárok gyakori kitiltása miatt, kis falukon átvezető, jó állapotú, de alacsony forgalmú útvonalat kell keresni.) A sík terepen futó 129 kilométeres távot hat és háromnegyed óra alatt sikerült megtenni, és miután lefeküdtem és eleget aludtam, másnap nem volt izomlázam. Annyira örültem ennek, hogy vasárnap is biciklivel jöttem vissza (Vecsésig, ami útba esik). Még egyszer kiemelem, hogy a tavasz kezdetén az edzettségem teljesen átlagos volt, ha kezedbe vetted ezt a cikket, és idáig nem untad meg, akkor alighanem pont olyan, mint a tiéd.

Közben július 7-én számomra szomorú irányt vett a történet: a munkahelyem felköltözött a csillebérci KFKI-telephelyre. (Bár azóta elkezdtem tanulni magamnak szerelni a biciklit, pont ezen a napon újra történt egy elkerülhetetlen sok ezer forintos javítás is.) Ez egy 410 m magasságban, egyébként gyönyörű erdei környezetben fekvő terület, ami a város tetszőleges pontjáról nehezen közelíthető meg, mert csak egyetlen 2x1 sávos burkolt út vezet fel. Az otthonomtól kb. 10 km, forgalmas buszútvonal, végig emelkedő, és nincs zuhanyzónk. Mivel a dolgozóknak ingyenes buszjárata is van, ami ráadásul a háztól nem messze is megáll, egyelőre nem tekertem fel oda. De azt remélem, hogy nincs vége a történetnek. Most már senki nem állíthat meg, a biciklim is elég jó állapotba került, és talán a hegyre is fel tudok majd menni, hisz eddig is mindenhez csak venni kellett a bátorságot… (Frissítés, 2009. szept.: Megtudtuk, hogy van zuhanyzó a telephelyen, amit mi is használhatunk, csak egy másik épületben.)

Minden egészséges felnőttnek csak javasolni tudom, hogy gondolkozzék el rajta, nem érdemes-e akár csak részben biciklire váltania! Az ellenérveket persze vég nélkül lehet sorolni, lejjebb mindjárt meg is teszem, de remélem, a történetem arra biztat mindenkit, hogy ezt, ha csak lehetséges, ki kell próbálni!