Miért léptem le a Facebookról?

Először is tisztázzunk valamit: senkit nem akarok rábeszélni, hogy kövessen. De olyan sokan kérdeztétek meglepve, hogy mégis miért, hogy gondoltam, összefoglalom. Leírom néhány olyan indokomat, amellyel a világ minden Facebook-felhasználója küzd - adatvédelmi aggályok, időtöltés kérdése, felszínes kapcsolatok -, az ütőkártyám viszont szerintem elég egyedi: engem egy ilyen szinten kifinomult közösségi oldal hosszú távon visszatart attól, hogy a múltamból természetes módon előrehaladjak a jövőbe, és attól, hogy a fontosabb dolgokkal foglalkozzam többet, a lényegtelenekkel meg kevesebbet.

Mire jó egy közösségi oldal?

Egész pontosan: mivel tud többet, mint az őt megelőző kommunikációs formák? A csevegők, az e-mail, a telefon (és hozzájuk a címlistád a gépeden vagy a füzetedben). Szerintem azzal több, hogy a kapcsolataid önmagukat frissítik. Nem kell figyelned, ha a másik ember e-mail-címet, telefonszámot, lakóhelyet változtat, hogy kövesd az adatait: ha össze vagy kapcsolva vele, akár a neve is megváltozhat, sosem veszíted el, amíg a szolgáltatás működik. Ez egy nagyszerű lehetőség például egy iskolai osztálynak - az előző nemzedéknek még munkanapokat kellett azzal tölteni, hogy valakit elérjenek az osztálytalálkozó meghívójával.

A Facebook volt tudtommal az első, amely ennél tovább ment. Az üzenőfal és megosztás funkciókat fejlesztették oda, hogy lényegében valós időben való kapcsolattartást tesz lehetővé plusz költség nélkül akárhány, akárhol tartózkodó emberrel. A kíváncsiság, az egyszerűség és az olcsóság a várakozó információfogadó feleket is odaszögezi a képernyőhöz, kijelzőhöz. Az érdekesnek tartott információ terjedésében a késleltetés lecsökkent annyi időre, amennyi alatt elolvassák-megnézik, s megnyomják a megosztás gombot. (Na jó, esetleg amíg felébrednek.) Nem kétséges, hogy ezzel meg fogja változtatni a világot. Nem véletlen az sem, hogy mikor jelent meg ez a lehetőség: a szélessávú internetnek alapvetőnek kellett lennie hozzá nagy tömegek számára. Ugyanakkor a cég a maga részéről is megtett mindent, nehogy a felhasználót az tartsa vissza a használattól, hogy elunja a várakozást: kiemelten figyeltek például az oldal nagyon magas rendelkezésre állására.

Mire használjuk a Facebookot?

Bizonyára mindenki egy kicsit másra: ki fotókat oszt meg, ki játszik, vagy a külföldön élő ismerősökkel tartja a kapcsolatot. Nem tudhatom, neked mi a fontosabb funkciója. Annyit tudok, hogy az alatt az egy év alatt, amíg felhasználója voltam, a környezetem, vagyis hát a pofakönyvben felvett ismerőseim leginkább az "üzenőfalazás" funkcióval éltek.

Jakab Gipsz jelezte részvételi szándékát a következő eseményen: Bivalynyúzás svájci késsel. Tetszik - Megosztás
----Belvízi Aliz Jaki, normális vagy? Mi ez? Tetszik
----Tódor Homor ez fake nem basszus?... XD 1 személy

Szerencsét Lenke Na, ma a harmadik reggel, hogy nem birok az agybol kimaszni... mi van velem front?
---Tibeti Betti, Pál Nagy és további 5 személy kedveli ezt.
---Mutasd mind a(z) 4 hozzászólást
----Szilveszter Szilágyi Bettikém találkozunk a kávéautómatánál! Tetszik
----Bernadett Bennragadt En is en is... otszor nyomtam le a vekkert :) -----Tetszik

Tamara Tájékozott Ez várható volt
----Felmondja a BKV az Alstom-szerződést - Indavideo -----http://indavideo.hu/node/4680569

Bár legalább a facebookos események (képfeltöltés, tetszésnyilvánítás, személyes adatok változása, részvétel egy eseményen) megtörténtének üzenőfali jelzését sokféleképp be lehet állítani, valójában élveztük, hogy egymást életünk minden részletéről tájékoztattuk, és ahhoz hozzászóltunk mindenfélét. Nem kell telefonálni, e-maileket írni, megkeresni egymást (csak a nagymamát, aki Facebookonkívüli), aki "figyel", az ugyebár mind rögtön tudja, hogy felvettek a főiskolára - és ha csak ezt tudná... de körülbelül minden videóról is értesül, amit megnéztem. Ezt csak azért írtam le ilyen részletesen, hogy érthető legyen, nekem a Facebookon belüli világ főleg ezt kínálta.

2010. márciusában került be az arcom a könyvbe, és egy évig használtam. Most összefoglalom, miért éreztem úgy, hogy nekem nem kell tovább.

Adatvédelem

Hallhattatok már róla, hogy a Facebook mennyire gátlástalanul kezeli, árulja és - lényegében - teszi közzé a személyes adatainkat. Vezetői arról nyilatkoznak, hogy a felhasználók szokásai változnak, és örömmel élik életüket a virtuális város utcáin és terein mindenki szeme láttára, de valójában a felhasználóknak nincs választásuk, még ha néhány "Elolvastam, megértettem" nyilatkozattal önként mondanak is le róla. Az adatvédelmi és a nyilvánosságról szóló szabályzat az oldal indulásától kezdve egyre lazul (egyre több kötelezettséget ró a felhasználóra, és egyre kevesebbet az üzemeltetőre), erről itt van egy angol összefoglaló, itt meg egy nagyon szemléletes ábrasor. A folyamat nem áll meg, az utolsó lazítás a cikkek szerint 2010 áprilisában volt.

Időtöltés

Nagyon izgalmas ismerőseink életét figyelemmel követni, csak néhány hónap után rájöttem, mennyi időt töltök el úgy érezve, hogy lényeges dolgokat olvasok, amikből nem szeretnék kimaradni, miközben valójában nem is csinálok semmit. A probléma nem új, az előző nemzedéknek a színes televízióval kellett ugyanígy megküzdenie... :-) Valaki azt a bölcs mondást idézte nekem, hogy a tévével nem az a baj, amit ad (hogy erőszakos stb. műsor is van benne), hanem amit elvesz: amit nem teszel meg helyette. Ha nem is temet be, egy idő után mérhetővé válik az életedben a facebookozás időigénye. Ez persze nem baj önmagában, ha valamilyen szempontból többet nyújt, mint amit helyette csinálnál. De én azt figyeltem meg magamon, hogy olyan dolgokat olvastam el és néztem meg, amik különben nem is érdekeltek volna.

Kapcsolatok, kommunikáció

Nem, nem azt az elcsépelt közhelyet szeretném puffogtatni, hogy a számítógépes kommunikáció a természetéből fakadóan felszínes. Lehet az nagyon mély is.

Százféle eszköz áll rendelkezésünkre, hogy tőlünk távol levő emberekkel tartsuk a kapcsolatot. Ebből a szempontból a középkorban gyökerező posta és a 2004-es születésű Facebook (és minden más, amit a kettő között kifejlesztettek) szerepe ugyanaz. Mégis azt gondolom, hogy a személyes találkozáshoz és beszélgetéshez képest minden kapcsolattartási forma másodlagos. A kommunikációs eszközeink hasznosak: időt, utazást, pénzt takarítanak meg nekünk, károkat előznek meg. Csak ahogy megtöltjük velük az életünket, és élvezzük, hogy bármikor beszélhetünk bárkivel, eljön egy pont, amikor a közvetlen környezetünk és a közelünkben levő emberek fölé kerekedik a távol levőkkel való kapcsolat. Figyeld meg egy átlagos napodon a kettő időarányát az életedben! (Engem mondjuk nagyon zavar, hogy mára elfogadott dolog személyes beszélgetés közepén felvenni a mobiltelefont; sőt előadáson, megbeszélésen is, ahova emberek eredetileg azért mentek oda, hogy meghallgassák egymást!)

A Facebook ezt a távoliakkal való kapcsolatot tette végletessé és szünetmentessé. Ülök a gép előtt, és értesülök, hogy az öt éve nem látott osztálytársam hol nyaral, hogy a Hollandiában dolgozó volt kollegám szakított a helyi szerelmével, de a szomszéd lakásban két éve élő embert még mindig nem ismerem - valószínűleg több esélye lenne nálam, ha bejelöl, mint ha átjön egy tál sütivel -, és a hóesést is onnan tudom meg, hogy kiírták az üzenőfalra. Vajon a Homo sapiens utódainak érzékelése helyére az olvasás lép majd? Szerintem a minket körülvevő világ gazdagabb, mint a róla készülő bejegyzések, fényképek és videók.

Múlt és jövő, fontos és lényegtelen

Önálló életem kezdetéig ritkábban, azóta viszont elég sokszor éltem át, hogy emberektől, társaságoktól, szervezetektől el kellett búcsúznom. Megismerkedtünk, közel voltunk egymáshoz, együtt tevékenykedtünk; aztán véget ért ez a szakasz az életemben. Van, hogy ennek természetes módon jön el az ideje, és van, hogy valami miatt nekem kell felismerni és lépni. Természetesen így "elveszítek" egyre több embert. Már nem találkozunk, csak ritkábban, esetleg levelezgetünk, egyre ritkábban értesülök az élete eseményeiről, egyszer csak már nem is hiányzik, ha találkozunk, elmondja, mi van vele, de már nem "úgy" értem, aztán... amikor az általános iskolás osztálytársakkal találkoztam egyszer, bizony már a nevek sem mind jutottak eszembe. Sokáig nem akartam ezt elfogadni, azt gondoltam, csak elhatározás kérdése, küzdöttem azért, hogy egyik-másik csoportban vagy barát mellett "örökké" megmaradhassak. Mostanra viszont úgy látom, hogy ez a jelenség az élet természetes része. Valójában annak a tükre, ahogy én magam is megváltozom. Ha nem lettem volna hajlandó lemondani a korábbi kapcsolatok nagy részéről, és már csak emlékként őrizni őket, akkor nem lett volna időm a következőkkel foglalkozni, végül pedig egyáltalán nem tudnám végigjárni a pályámat.

Azt gondolom, az egy irgalom, hogy az emberi elme tud felejteni. Ha mindenre, ami valaha történt velünk, bármeddig tisztán emlékezni tudnánk, szerintem megőrülnénk.

Nos, azt gondolom, a közösségi oldalak pontosan azt az illúziót nyújtják, amire az ember a - nehezen elszakítható - érzelmi kapcsok miatt vágyik. Hogy mindenkivel megőrizheted a kapcsolatot, akivel valaha találkoztál. Sőt! Mindenkivel megmaradhat az ugyanolyan mély kapcsolatod, mint egykor. A rendszerben levő ismerősi kapcsolatok nem halványulnak. Nem látsz egyre kevesebbet a régi ismerőseid adatlapján. Csak rendszeresen figyelned kell a megosztásokat, esetleg a személyes adatlapokat.

Egyébként más módon is lehetnek különböző fontosságúak a kapcsolataink, nem csak az aktív szakasz óta eltelt idő szerint. Nyilván egyik ismerős közelebb áll hozzám, jobban hallgatok rá, jobban érdekel, mi van vele, a másik meg kevésbé. A közösségi oldalak egyelőre e szerint is képtelenek szűrni az információözönt. Embereket ki lehet tiltani a fiókodból, de témákat nem, fontossági sorrendet sem lehet felállítani. Én meg túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy csak oda kattintsak, ami biztosan érdekel.

Miért nem veszítek vele sokat?

Az utolsó, ami visszatartott a leiratkozástól, az volt, hogy mégiscsak nem fogok értesülni fontos dolgokról. Egyesek, akik mondjuk egy e-mailt nem írnának már meg nekem, a Facebookon mégiscsak az ismerőseim még, és terjesztik majd, amire kíváncsi vagyok (akár személyes információt, akár olvasnivalót).

Ebben az időszakban vettem észre egy üzenőfal-bejegyzést. Az illető régebben barát volt, követtük egymás életét, de már a fent leírt távolodó szakaszban voltunk. Emeleti Emília kapcsolatban van. (Tegyük hozzá, amit a Facebook nem tud: életében először.) 43 embernek tetszik, 19 hozzászólás. Felkaptam a fejem, nézegettem a hozzászólásokat, kíváncsi lettem. Aztán belegondoltam: teljesen elég lett volna ezt akkor megtudnom, amikor legközelebb találkozom vele, vagy valamiért újra érintkezésbe kerülünk. Bár érdekel, de semmit sem változtat az életemen, hogy ennyivel előbb megtudtam. Elolvastam és értem, de egyáltalán nem tapasztalom, hogy együtt járnak. Így jutottam arra, hogy az elmúlt egy évben tulajdonképpen semmi olyat nem olvastam a Facebookon, amiről így kellett volna értesülnöm.

Az iWiW-en eddig is volt profilom és ezután is lesz. Ezekben az években jellemző rám, hogy belföldön élek, és az itteni kapcsolataimat erősítem nagyon. (Olyan külföldieket, akikkel nem itthon találkoztam, nem is sikerült megtalálnom a Facebookon.) Egyelőre mások is használják az iWiW-et, ott megmaradnak a szálak, ha valakire szükségem lenne, és máshogy nem érem el. Két dolgot tud egyébként, amit a Facebook furcsa módon nem: részletes keresést (mert néha nem kell, hogy az ismerőseidhez közel álló találatok kerüljenek előre, inkább kéne, hogy sok keresési feltételt lehessen megadni), és a "láncépítést", vagyis hogy egy névhez kiken keresztül tudok eljutni. Ezekre a funkciókra pedig már többször is nagy szükségem volt.

Úgyhogy 2011. március 25-én mindezek hosszas mérlegelése után vettem egy nagy levegőt, és végleg leugrottam a körhintáról. (Azóta most mertem először ellenőrizni: tényleg nem tudok belépni. :-))

Zárásul egy történet

22 éves koromig nem volt mobiltelefonom. Egy-két évvel korábban volt egy családi mobilunk, amit akkor néhány hónapig magamnál tartottam. Kipróbáltam, s arra jutottam, hogy nekem ez nem kell. Hasonlóan gondolkoztam róla, mint most a Facebookról: zaklatottá teszi az életet, a közel levő emberek rovására hoz össze a távoliakkal, még egy dolog, amire oda kell figyelni. (Ráadásul a készülékek és a percdíjak akkor még drágábbak voltak.)

Aztán az élet megváltozott. Kiköltöztünk a városhatáron kívülre, megnőtt az utazással töltött idő, de nem ez volt a gond, elboldogultam a telefonkártyákkal. Hanem az történt, hogy az emberek megszokták, hogy napközben is lehet egymást értesíteni. Egy nap reggel nyolctól tizenkettőig voltak óráim az egyetemen, utána délután háromra beszéltem meg találkozót valakivel, mert hamarabb nem ért rá. Bent maradtam a városban, aztán háromra odamentem a helyszínre. Ott volt vezetékes telefon, szóltak is nekem, mikor odaértem, hogy már hagyott üzenetet az illető, hogy nem tud jönni. S ezért maradtam bent a városban három órát. (Ráadásul ekkor már a telefonfülkék is fogyatkozni kezdtek.) Egyszerűen egyre inkább annak kellett a gyorsszervezések következményeit viselni, akit nem lehetett bármikor értesíteni. Így hát nem sokkal ezután én is beletörődtem, és hamarosan kezembe vettem első saját SIM-kártyámat.

Talán így leszek a Facebookkal is. Amikor majd már csak ott lehet követni az élet tempóját, amikor a villanyszámlát befizetni vagy az önkormányzati választásra jelöltet ajánlani a Facebookon kívül már nehézkes lesz, amikor máshogy nem fogom időben megkapni az esküvői meghívókat, akkor bizonyára újra regisztrálok. Most viszont egy ideig még megtehetem, hogy más eszközökkel kommunikálok, élvezem a minél valóságosabb, minél közvetlenebbül érzékelhető környezetemet, embereket, s próbálok inkább csak fontos dolgokat olvasni. Ki akar velem ma este találkozni?