Pálferi-szemle 2014.10.14.

A 8. pontból (A jó segítő otthonos a meghittségben.)
 
„Mikor valami fontos dolog történik, nem egyszer az a benyomásom, hogy azt sem bírjuk. Hogy is? Vágyva, remegve óhajtjuk, hogy az életünkben igazán klassz, és értékes, nagyszerű dolgok történjenek,és amikor történnek, nem viseljük el a súlyát.
Mikor valaki odaáll, egy család soha semmit őszintén nem beszélnek meg. És egyszer valaki kiáll, és azt mondja: [...] »Beszéljünk már egyszer arról, hogy a nagyapa mit csinált!« És puff, 20 másodperc múlva már arról beszélnek, hogy hát idén fölment a mák ára. Karácsonykor nem tudjuk, hogy lesz-e annyi mákos bejgli. Nagy gond lesz így, az EU-ban a mák, ez gond! Pár éve jobban aggódtunk emiatt, jó, most már azért… Húú, készül a karácsony, szép ünnep lesz, nagyapád nem érte meg ezt sajnos. Vagyis, hogy annyira vágyjuk azt, hogy az életünk tartalmas legyen, hogy annak legyen súlya, legyen értelme, legyen mélysége, hogy ott valódi dolgok történjenek, igazi, mélységesen emberi dolgok. És mikor történnek, akkor elfutunk. Nagyon gyakran elmenekülünk ezekből, nem állunk meg, hogy húha! Hűűű! Mikor mindig mondani kell rá valamit. Nem kell rá mindig mondani valamit!”

Innen