Egy gombóc kék fagyi

Hétvégén egy forgalmas vendéglátóhelyen ebédeltünk barátaimmal, egy kétgyerekes családdal.

A mellettem ülő családfővel beszélgetünk. Rendszeres imádkozásról. Sorolom neki évek óta tartó szokásos küzdelmeimet. Hogy szeretnék többet, de olyan kötelességszerűen teszem. Ahelyett, hogy belemerülnék és örülnék neki, úgy halogatom, mint a feltétlenül szükséges takarítást otthon. Egyébként is csak akkor tudok igazán őszintén, ha egyedül vagyok és nyugalom van, ami ritka. De leginkább, hogy nem látom a hatását. Olyan, mintha az imáimnak semmi köze nem lenne ahhoz, amit Isten tesz vagy szól; akkor meg minek?

A négy és fél éves nagylány az ebédje nagyjából kétharmadánál felkel a székéről, és a testvére babakocsiját megkerülve átjön az asztal túloldalára. Odaáll a barátom elé, két kezébe fogja az arcát, magához húzza, még az orruk is összeér. Előveszi legmeggyőzőbb, aggódó-féle tekintetét, s egészen lehalkítja a hangját a körülöttünk levő nagy nyüzsgés ellenére, mintha azt szeretné, hogy senki más ne hallja bizalmas mondandóját.

– Apuci,... az van, ... hogy én nagyon, nagyon szeretnék... egy gombóc olyan kék fagylaltot.

Apuka erősen meglepődik (mégsem várta, hogy ez lesz a nagy vallomás tárgya) és mélyen gondolkodóba esik. Annyit azért megkérdez: – És megetted az ebédedet?

Hősnőnk, látva, hogy érdemi választ nem kap, bizonytalan aggodalommal sétál vissza a helyére. Befejezzük az evést és útnak indulunk. Szegény leányka talán már kétségbe van esve, hogy hiába kér, még választ sem kap. Én azért sejtem, mi járhat ilyenkor egy szülő fejében.

Azt hiszem, tanultam valamit.

(Később megtudtam, hogy a kék fagyi meglett.)